A PTKK idei kéthetes nyári nagytúráján Erdélyben kalandozott bringás csapatunk.
Július 15-én hajnalban, egész éjszakás vonatozás után szálltunk nyeregbe Biharkeresztesen. A határátkelés után hamarosan beértünk Nagyváradra, amit ugyanazzal a lendülettel el is hagytunk. (Az elhanyagolt városok toplistáján nálam előkelő helyen szerepelne.) Egy darabig a román 1-es főúton haladtunk, mely jobb minőségű volt, mint nálunk a 6-os. (Igaz, állítólag ez előbbit egy olasz céggel építették.) Az itthon keringő rémtörténetek alapján az ember rosszabbra számított. (S ez nem sokkal később be is következett, hegyi- és mellékutak képében).
A főútról letérve érkeztünk meg a Körös-szoroshoz, mely nevéhez hűen igencsak keskeny. Így aztán a vasút és a folyó mellé már csak egy szűk gyalogösvény fért. De legalább az autós "turisták" nem hajtanak be. A táj fantasztikus, kétoldalt meredek mészkő falak a sziklamászók örömére; alul jéghideg vizű vad hegyi folyó. A szorost másnap reggel hagytuk el, kiadós éjszakai eső után. Innentől fogva aztán nem kellett nagyon elrakni az esőkabátot, a felhők ugyanis jó egy hétig hűségesen kísértek minket, ügyelve, nehogy kiszáradjunk. (Pedig E. Józsi barátunk, miután a bringájára felkötözött esőkabát valahol leesett, kijelenette, hogy többet nem fog esni.)
A harmadik napon Koszorú Tamás barátunk érkeztével a létszám elérte a 10 fős maximumot.
(Eperjesi Józsi- és Balázs, Lévai Gábor- e sorok írója-, Várhelyi Sándor-és Balázs, Keményfi Balázs, Orbán Jutka, Szabó Péter, Makk István) Ez azonban nem tartott sokáig, mert az aznap éjszakai vihar annyira megrongálta (eláztatta) István társunk felszerelését, hogy úgy döntött, inkább hazatér. Utóbb kiderült, hogy ez bölcs döntés volt, mivel később olyan utakon haladtunk, amit nem biztos, hogy kibírt volna a versenybringája.
Az első hét legnagyobb részében a Bihar-hegységben kalandoztunk, ritkán lakott, vadregényes vidéken. Ez alól kivételt csak Belényes város meglátogatása jelentett, ahova készleteink erőteljes fogyatkozása kényszerített. (Más szóval elfogyott a kaja). A városi pénzváltónál ért véget a Ki bírja tovább Lej nélkül? című össznépi vetélkedőnk. A pénzváltás után jöttünk rá, hogy itt igencsak gazdagnak számítunk, mivel úgy 50 német márka (kb. 6500Ft) beváltásával az ember mintegy félmillió Lejhez jutott... Jobban járnának a románok, ha levágnának két nullát a végéről, 100-asnál kisebb címlet úgy sincs. Kedvenc román pénzünk a tavalyi napfogyatkozás emlékére kibocsátott 2000 Lejes, melynek előállítása többször annyiba kerülhet, mint amennyit ér (cirka 26Ft, ez már nem semmi!).
Belényes után másztunk föl az 1500m magasan fekvő Padis-fennsíkra, melyen található a Csodavár nevű természeti képződmény. A Csodavár három egymás melletti, függőleges falú víznyelőből és az őket összekötő sziklabarlangból áll. A víznyelők mintegy 200m mélyek (lezuhanás esetén egy gyors miatyánk még belefér), ehhez jön még a barlang kb. 75 méteres mélysége. Nagyon tudom mindenkinek ajánlani, különösen azért, mert még nem lepték el a területet az elárusítók hadai, és megmaradt viszonylagos érintetlenségben (Európában ez igencsak ritka).
A fennsíkról lefelé vezető utunk elég érdekesen zajlott, ui. térkép szerinti hegytetőről még vagy fél napot másztunk fölfelé. Az út folyamatosan romlott, majd egyszercsak eltűnt. Az iránytűt követve hatalmas hegyi legelőkön keltünk át, térképen nem szereplő falvakon keresztül, ahol a XX. századot csak a benzinmotoros fűrész képviselte. A helyiek ugyanis kizárólag favágásból és legeltetésből élnek. A nyári hónapokban az egész falu felköltözik a hegyre, télen vissza a völgyben lévő rendes faluba. A vidék elhagyatottságára jellemző, hogy lehet, hogy mi jártunk arra először biciklivel.
Kolozsvár felé menet több, enyhén szólva gigantomán víztározó mellett haladtunk el, amelyek közül említésre méltó érdekesség a Bélesi-tó. Az egyik falu -melyet a tó feltöltésekor ürítettek ki- templomtornya a mai napig kilátszik a vízből.
Forgalmas főúton keresztül értünk be Kolozsvárra, ahol az innen elszármazott Jutka barátunk (aki egyben a csapat egyetlen hölgytagja és tolmácsa volt) családjánál fantasztikus fogadtatásban részesültünk. Dacára annak, hogy teljesen váratlanul érkeztünk, a társasház szinte minden magyar lakója be akart minket hívni magához és mindenben készségesen segítettek.
Ekkor jártunk az első hét végén, ehhez képest mindössze 324 km volt mögöttünk. Ebben közrejátszott a sok hegy, a rossz utak, a sok látnivaló és az időjárás. Ez utóbbi miatt "vettük ki" már a harmadik napon a pihenőnapot, amelynek végén Keményfi Balázs barátunk mondotta: "Most már induljunk tovább, mert lassan felfekvési sebeink lesznek a sok sátorban dögléstől." Ugyanazon a táborhelyen, a Lesi tó partján esett meg az, hogy az éjszakai zuhétól a sátorhely és az út között folyó patak úgy kétszeresére duzzadt. Ez minket nem túlzottan zavart, annál inkább a velünk egy oldalon tanyázó románokat, akik a Daciával nem tudtak átmenni az általunk használt (eléggé foghíjas és rozzant) hídon, és kénytelenek voltak kivárni, míg a gázló újra használhatóvá vált.
Kolozsváron vettünk búcsút imént idézett Balázs barátunktól, akinek haza kellett térnie, mert elfogytak a szabadnapjai. Itthoni elmondása alapján a Kolozsvártól Nagyváradig vonatozás bringával és cuccal sem lehetett utolsó élmény.
Utunk következő állomása a Tordai hasadék volt, amely, bár híresebb a Csodavárnál, látványban meg sem közelíti azt, pedig ez előbbi sem piskóta. Persze ez csak a saját véleményem, az olvasónak azt javaslom, nézze meg mindkettőt, aztán döntse el.
Ezután következett Torockó a fantasztikus Székelykővel, mely az előbbiekhez hasonlóan visszatérésre csábít. (legalábbis engem). Innen Nagyenyeden, Gyulafehérváron és Zalatnán keresztül vezetett utunk. Ez utóbbi helyen komoly fejtörést okozott, hogyan képesek ott emberek élni. A városba vezető út egyetlen hatalmas lepusztult ipartelepen vezet keresztül, háttérben a kopasz hegytetőn eszetlen magas gyárkémény, fehér füst gomolyog mindenfelé. Továbbhaladtunk az Ompoly folyó völgyében, s a forrásától nem messze egy öreg nénike kertjébe kéretőzünk be éjszakára. Mikor megkérdeztük, hova tehetjük a szemetünket, a nénike azt mondta, hogy dobjuk csak a folyóba, az majd leviszi. Ez egyébként egész Romániára jellemző, kukát általában csak a városokban lehet látni. Vidéken általában ott dobják el a szemetet, ahol éppen állnak. Egyszóval van még mit tenni odaát a tisztaság terén (ahogy itthon is). Az első lépésként ott is a fejekben kellene rendet teremteni, mert nagyon sok dolog van, ami nem pénz, hanem odafigyelés kérdése. Vannak viszont olyan dolgok, amiben igenis előbbre járnak. Példának okáért sehol nem láttunk gazos, elhanyagolt területeket. Ennek oka a rendkívül elterjedt külterjes állattartás. Más szóval a mindenfelé kószáló tehenek, birkák, lovak lelegelnek szinte minden gyomnövényt.
Abrudbánya érintésével értük el Brád városát. Innen egy darabig a Fehér-Körös mentén haladtunk, majd elhagyva azt érkeztünk meg Aradra. Megmaradt pénzünk elköltése után a határ felé vettük az irányt, s kis kényszerű kitérő után Battonyánál léptük át a határt. Kissé fura volt a magyar viszonylatban is jó aszfalton gurulni, de hamar megszoktuk. Battonyán a városi termálstrandon aztán olyasmit tettünk, amit két hétig nem: meleg vízben fürödtünk. A határtól kezdve gyorsan aprózódott a csapat, Battonyánál és Szegednél is ketten- ketten búcsúztak el. Végül egy Szegedtől induló 170 kilométeres utolsó etappal, 2 héttel és 1 órával indulásunk után érkeztünk haza Pécsre.
Mindent összegezve mindenkinek bátran ajánlhatom Erdély meglátogatását. Az emberek szinte mindenütt kedvesen fogadtak minket (persze azért, mint mindenütt itt is akadnak kivételek), a magyarellenesség itt is a nagypolitika uszításának eredménye. A mindennapokra ennek azonban kevés hatása van. Ha barátian közeledünk valakihez, akkor valószínűleg az illető is hasonlóan fog viszonyulni hozzánk. Még akkor is, ha nem értjük egymás nyelvét. Azonban ellenszenv is ugyanúgy meglátszik mozdulatainkon, gesztusainkon, hanghordozásunkon. Ne áltassuk magunkat azzal, hogy úgysem értik, mit beszélünk egymás közt. Egyszóval legyünk bátran magyarok, s nemcsak Erdélyben, hanem mindenütt másutt is (de leginkább itthon, ez utóbbit ui. elég gyakran elfelejtjük). De ez nem azt jelenti, hogy a más nemzetiségű lenézendő. Mindig gondoljunk arra, hogy nekünk is rosszul esne, ha csak a nemzetiségünk miatt lenéznének, vagy gyűlölnének. Egy kedves gesztus az idegen felé többet érhet, mint száz államközi barátsági szerződés.
Lejegyezte: Lévai "Manó" GáborJúlius 15-én hajnalban, egész éjszakás vonatozás után szálltunk nyeregbe Biharkeresztesen. A határátkelés után hamarosan beértünk Nagyváradra, amit ugyanazzal a lendülettel el is hagytunk. (Az elhanyagolt városok toplistáján nálam előkelő helyen szerepelne.) Egy darabig a román 1-es főúton haladtunk, mely jobb minőségű volt, mint nálunk a 6-os. (Igaz, állítólag ez előbbit egy olasz céggel építették.) Az itthon keringő rémtörténetek alapján az ember rosszabbra számított. (S ez nem sokkal később be is következett, hegyi- és mellékutak képében).
A főútról letérve érkeztünk meg a Körös-szoroshoz, mely nevéhez hűen igencsak keskeny. Így aztán a vasút és a folyó mellé már csak egy szűk gyalogösvény fért. De legalább az autós "turisták" nem hajtanak be. A táj fantasztikus, kétoldalt meredek mészkő falak a sziklamászók örömére; alul jéghideg vizű vad hegyi folyó. A szorost másnap reggel hagytuk el, kiadós éjszakai eső után. Innentől fogva aztán nem kellett nagyon elrakni az esőkabátot, a felhők ugyanis jó egy hétig hűségesen kísértek minket, ügyelve, nehogy kiszáradjunk. (Pedig E. Józsi barátunk, miután a bringájára felkötözött esőkabát valahol leesett, kijelenette, hogy többet nem fog esni.)
A harmadik napon Koszorú Tamás barátunk érkeztével a létszám elérte a 10 fős maximumot.
(Eperjesi Józsi- és Balázs, Lévai Gábor- e sorok írója-, Várhelyi Sándor-és Balázs, Keményfi Balázs, Orbán Jutka, Szabó Péter, Makk István) Ez azonban nem tartott sokáig, mert az aznap éjszakai vihar annyira megrongálta (eláztatta) István társunk felszerelését, hogy úgy döntött, inkább hazatér. Utóbb kiderült, hogy ez bölcs döntés volt, mivel később olyan utakon haladtunk, amit nem biztos, hogy kibírt volna a versenybringája.
Az első hét legnagyobb részében a Bihar-hegységben kalandoztunk, ritkán lakott, vadregényes vidéken. Ez alól kivételt csak Belényes város meglátogatása jelentett, ahova készleteink erőteljes fogyatkozása kényszerített. (Más szóval elfogyott a kaja). A városi pénzváltónál ért véget a Ki bírja tovább Lej nélkül? című össznépi vetélkedőnk. A pénzváltás után jöttünk rá, hogy itt igencsak gazdagnak számítunk, mivel úgy 50 német márka (kb. 6500Ft) beváltásával az ember mintegy félmillió Lejhez jutott... Jobban járnának a románok, ha levágnának két nullát a végéről, 100-asnál kisebb címlet úgy sincs. Kedvenc román pénzünk a tavalyi napfogyatkozás emlékére kibocsátott 2000 Lejes, melynek előállítása többször annyiba kerülhet, mint amennyit ér (cirka 26Ft, ez már nem semmi!).
Belényes után másztunk föl az 1500m magasan fekvő Padis-fennsíkra, melyen található a Csodavár nevű természeti képződmény. A Csodavár három egymás melletti, függőleges falú víznyelőből és az őket összekötő sziklabarlangból áll. A víznyelők mintegy 200m mélyek (lezuhanás esetén egy gyors miatyánk még belefér), ehhez jön még a barlang kb. 75 méteres mélysége. Nagyon tudom mindenkinek ajánlani, különösen azért, mert még nem lepték el a területet az elárusítók hadai, és megmaradt viszonylagos érintetlenségben (Európában ez igencsak ritka).
A fennsíkról lefelé vezető utunk elég érdekesen zajlott, ui. térkép szerinti hegytetőről még vagy fél napot másztunk fölfelé. Az út folyamatosan romlott, majd egyszercsak eltűnt. Az iránytűt követve hatalmas hegyi legelőkön keltünk át, térképen nem szereplő falvakon keresztül, ahol a XX. századot csak a benzinmotoros fűrész képviselte. A helyiek ugyanis kizárólag favágásból és legeltetésből élnek. A nyári hónapokban az egész falu felköltözik a hegyre, télen vissza a völgyben lévő rendes faluba. A vidék elhagyatottságára jellemző, hogy lehet, hogy mi jártunk arra először biciklivel.
Kolozsvár felé menet több, enyhén szólva gigantomán víztározó mellett haladtunk el, amelyek közül említésre méltó érdekesség a Bélesi-tó. Az egyik falu -melyet a tó feltöltésekor ürítettek ki- templomtornya a mai napig kilátszik a vízből.
Forgalmas főúton keresztül értünk be Kolozsvárra, ahol az innen elszármazott Jutka barátunk (aki egyben a csapat egyetlen hölgytagja és tolmácsa volt) családjánál fantasztikus fogadtatásban részesültünk. Dacára annak, hogy teljesen váratlanul érkeztünk, a társasház szinte minden magyar lakója be akart minket hívni magához és mindenben készségesen segítettek.
Ekkor jártunk az első hét végén, ehhez képest mindössze 324 km volt mögöttünk. Ebben közrejátszott a sok hegy, a rossz utak, a sok látnivaló és az időjárás. Ez utóbbi miatt "vettük ki" már a harmadik napon a pihenőnapot, amelynek végén Keményfi Balázs barátunk mondotta: "Most már induljunk tovább, mert lassan felfekvési sebeink lesznek a sok sátorban dögléstől." Ugyanazon a táborhelyen, a Lesi tó partján esett meg az, hogy az éjszakai zuhétól a sátorhely és az út között folyó patak úgy kétszeresére duzzadt. Ez minket nem túlzottan zavart, annál inkább a velünk egy oldalon tanyázó románokat, akik a Daciával nem tudtak átmenni az általunk használt (eléggé foghíjas és rozzant) hídon, és kénytelenek voltak kivárni, míg a gázló újra használhatóvá vált.
Kolozsváron vettünk búcsút imént idézett Balázs barátunktól, akinek haza kellett térnie, mert elfogytak a szabadnapjai. Itthoni elmondása alapján a Kolozsvártól Nagyváradig vonatozás bringával és cuccal sem lehetett utolsó élmény.
Utunk következő állomása a Tordai hasadék volt, amely, bár híresebb a Csodavárnál, látványban meg sem közelíti azt, pedig ez előbbi sem piskóta. Persze ez csak a saját véleményem, az olvasónak azt javaslom, nézze meg mindkettőt, aztán döntse el.
Ezután következett Torockó a fantasztikus Székelykővel, mely az előbbiekhez hasonlóan visszatérésre csábít. (legalábbis engem). Innen Nagyenyeden, Gyulafehérváron és Zalatnán keresztül vezetett utunk. Ez utóbbi helyen komoly fejtörést okozott, hogyan képesek ott emberek élni. A városba vezető út egyetlen hatalmas lepusztult ipartelepen vezet keresztül, háttérben a kopasz hegytetőn eszetlen magas gyárkémény, fehér füst gomolyog mindenfelé. Továbbhaladtunk az Ompoly folyó völgyében, s a forrásától nem messze egy öreg nénike kertjébe kéretőzünk be éjszakára. Mikor megkérdeztük, hova tehetjük a szemetünket, a nénike azt mondta, hogy dobjuk csak a folyóba, az majd leviszi. Ez egyébként egész Romániára jellemző, kukát általában csak a városokban lehet látni. Vidéken általában ott dobják el a szemetet, ahol éppen állnak. Egyszóval van még mit tenni odaát a tisztaság terén (ahogy itthon is). Az első lépésként ott is a fejekben kellene rendet teremteni, mert nagyon sok dolog van, ami nem pénz, hanem odafigyelés kérdése. Vannak viszont olyan dolgok, amiben igenis előbbre járnak. Példának okáért sehol nem láttunk gazos, elhanyagolt területeket. Ennek oka a rendkívül elterjedt külterjes állattartás. Más szóval a mindenfelé kószáló tehenek, birkák, lovak lelegelnek szinte minden gyomnövényt.
Abrudbánya érintésével értük el Brád városát. Innen egy darabig a Fehér-Körös mentén haladtunk, majd elhagyva azt érkeztünk meg Aradra. Megmaradt pénzünk elköltése után a határ felé vettük az irányt, s kis kényszerű kitérő után Battonyánál léptük át a határt. Kissé fura volt a magyar viszonylatban is jó aszfalton gurulni, de hamar megszoktuk. Battonyán a városi termálstrandon aztán olyasmit tettünk, amit két hétig nem: meleg vízben fürödtünk. A határtól kezdve gyorsan aprózódott a csapat, Battonyánál és Szegednél is ketten- ketten búcsúztak el. Végül egy Szegedtől induló 170 kilométeres utolsó etappal, 2 héttel és 1 órával indulásunk után érkeztünk haza Pécsre.
Mindent összegezve mindenkinek bátran ajánlhatom Erdély meglátogatását. Az emberek szinte mindenütt kedvesen fogadtak minket (persze azért, mint mindenütt itt is akadnak kivételek), a magyarellenesség itt is a nagypolitika uszításának eredménye. A mindennapokra ennek azonban kevés hatása van. Ha barátian közeledünk valakihez, akkor valószínűleg az illető is hasonlóan fog viszonyulni hozzánk. Még akkor is, ha nem értjük egymás nyelvét. Azonban ellenszenv is ugyanúgy meglátszik mozdulatainkon, gesztusainkon, hanghordozásunkon. Ne áltassuk magunkat azzal, hogy úgysem értik, mit beszélünk egymás közt. Egyszóval legyünk bátran magyarok, s nemcsak Erdélyben, hanem mindenütt másutt is (de leginkább itthon, ez utóbbit ui. elég gyakran elfelejtjük). De ez nem azt jelenti, hogy a más nemzetiségű lenézendő. Mindig gondoljunk arra, hogy nekünk is rosszul esne, ha csak a nemzetiségünk miatt lenéznének, vagy gyűlölnének. Egy kedves gesztus az idegen felé többet érhet, mint száz államközi barátsági szerződés.
Képek itt.
Fotó: Lévai "Manó" Gábor, Keményfi Balázs
Ugyanez a túra Jutka szemszögéből:
Egész éjjeli vonatozás eredménye ez lőn:
Manó horkol Telegd után a mezőn.
Bicikliket toltuk a köveken Kőrösrévi sziklafalak alatt
Azon a kis helyen mi a folyó és a sínek között maradt.
Józsinak elszakadt a lánca Sonkolyoson
Senki sem akadt fent a szögesdróton
Mikor bemásztunk hogy maradjunk szárazon.
Lesi tó gátjánál jött szembe Tamás,
De a tízes létszámban hamarosan lett változás.
Manó horkol Telegd után a mezőn.
Bicikliket toltuk a köveken Kőrösrévi sziklafalak alatt
Azon a kis helyen mi a folyó és a sínek között maradt.
Józsinak elszakadt a lánca Sonkolyoson
Senki sem akadt fent a szögesdróton
Mikor bemásztunk hogy maradjunk szárazon.
Lesi tó gátjánál jött szembe Tamás,
De a tízes létszámban hamarosan lett változás.
Pepsi szigeten voltunk a legtöbben
István még és Tamás már ott volt a körünkben
Sátrunk alatt hömpölygött a megáradt patak
Sok Dacia az innenső parton ragadt
Mert a fahídon voltak keréknyi lyukak.
Mert a fahídon voltak keréknyi lyukak.
Sanyiék sátrastól feljebb hurcolkodtak,
Szakadó esőben Balázs a katétert hiányolta,
Szakadó esőben Balázs a katétert hiányolta,
Esőnapunknak ez volt a programja.
Vizesen búcsút intettünk Istvánnak
És másnap Józsi MÁV-os esőkabátjának.
És másnap Józsi MÁV-os esőkabátjának.
Biharfüredről Belényesre ereszkedtünk le
Mert a kaja elfogyott és senkinek nem volt leje.
A legelős táj hasonlított a nagy mongol pusztasághoz
Perecet vettünk a piacon, de nem mindenkinek jutott lángos.
Patak, körül hegyek, zöld és nem esik az eső
Vasaskőfalva után kell ennél jobb pihenő?
Sugarait úgy ontsa rájuk a felkelő nap
Hogy felszárítsa a párát mit a hajnal rájuk rak,
Hogy felszárítsa a párát mit a hajnal rájuk rak,
Nevezzél csak nyugodtan optimistáknak:
Minden este így állítottuk fel a sátrakat.
Csodavár dolinái, 100 m-es sziklafalak
Nagy erejű, tiszta vizű hideg patak
Fenyők, tehenek, legelésző birkák, lovak,
Fenyők, tehenek, legelésző birkák, lovak,
Egy lavór víz és leszakadt pólóújjak:
Padis-fennsík mi mögöttünk maradt.
1400-on a nap izgalmasan kezdődik:
Józsinak kell intézkedni, mert kutyás ébresztő közeledik.
Hogy jutottunk Poiana-Horeára?
Megázva és hágóról-hágóra,
Legelőről-legelőre,
Helyiek mondták csak előre,
Nem sokan jártak itt biciklin előtte.
Tomi majdnem elhagyta a csomagtartót
Helyiek mondták csak előre,
Nem sokan jártak itt biciklin előtte.
Tomi majdnem elhagyta a csomagtartót
A két Balázs hozott a bozótból drótot,
S nem láttuk a Bélesi elsüllyedt templomtornyot.
S nem láttuk a Bélesi elsüllyedt templomtornyot.
Ki látott már ily hideg, esős júliust?
Mariselen majdnem fellendítettük a falusi turizmust.
Mariselen majdnem fellendítettük a falusi turizmust.
Gyerektáborban aludtunk s nem 200 Ft-os házban
400 Ft-ot fizettünk egy éjszakára,
S ki ügyes volt, ruháit reggel szárazon találta.
S ki ügyes volt, ruháit reggel szárazon találta.
Másnap Balázs Kolozsváron felült a vonatra,
Kilenc átszállással jutott el Mélykútra,
S mi este kilenckor mentünk a piacra.
S mi este kilenckor mentünk a piacra.
Tordai hasadékot végigjártuk,
Majd bokáig cementporban állva áztunk.
Torockón és utána volt aznap szállásunk
Majd bokáig cementporban állva áztunk.
Torockón és utána volt aznap szállásunk
És a további útvonalat is kitaláltuk
Ompoly völgyében Zalatnán a gyárkéményt füstölögni láttuk
S forrásánál a néni kertjében vertük fel a sátrunk,
100 km-t hagyva aznap utánunk.
Abrudbányán gyorsan továbbálltunk
Abrudbányán gyorsan továbbálltunk
S a Gaina-tetöre fel nem másztunk
Mint kiderült ez nagy mulasztásunk.
A hágóról csodálatosat ereszkedtünk
Brad után csak Józsi esése törte meg a lendületünk.
Mint kiderült ez nagy mulasztásunk.
A hágóról csodálatosat ereszkedtünk
Brad után csak Józsi esése törte meg a lendületünk.
Néni kútjából több tíz Iiter vizet meríttettünk
S a sátorból emeletes vagonokat szemléltünk.
S a sátorból emeletes vagonokat szemléltünk.
Józsi majdnem haza akart menni,
Úgy kellett őt begyógyszerezni.
Peti éjjel küzdött a vakonddal
Sátor alján nyomta vissza nem is mindig gonddal.
Másnap estére elhagytuk a hegyeket
S halastava mellett a tulaj mutatott sátorhelyeket.
Megjelentek a hangyák és a szúnyoghad
Bihar hegyei ehhez sokkal zordabb.
Arad innen már nem volt messze
Gumicukrot vettem maradék Iejemre.
Vargyas helyett Battonyán mutattunk útlevelet
Gumicukrot vettem maradék Iejemre.
Vargyas helyett Battonyán mutattunk útlevelet
S két hét után a strandon találtunk meleg levet.
Aznap este aludtunk az 57-es majorban
Biciklivel ment el, kinek akadt dolga.
Másnap már a Tiszában fürödtünk Szegeden
Másnap már a Tiszában fürödtünk Szegeden
Sanyi ismerősénél, Lillánál ettünk barackot és sütit melegen.
Nem sejtettük, hogy másnap otthon hajtjuk álomra fejünk
Pedig a Balaton-átúszásra nem is neveztünk.
Baján és Mohácson 4-en 3 dinnyét ettünk
1100 kilométeren 170-et finiseltünk.
Orbán Jutka
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése