Túránkat eredetileg egy saját tempójú Balaton-körnek terveztük, mivel az áprilisi hivatalos Balaton-kör számunkra túl lassú volt.
B. Misi haveromnak azonban támadt egy hirtelen ötlete, hogy menjünk inkább az Őrségbe tekerni. Augusztus végén Balatonfenyvesen nyaraltunk, onnan pedig nincs túl messze Zalaegerszeg, ami jó kiinduló pontja volt az őrségi túránknak. Így aztán úgy határoztunk, hogy Balaton-kör helyett legyen inkább Tour de Őrség!
Fenyvesről reggel 6-kor, egy kicsit hűvös, fátyolfelhős időben indultunk Zalaegerszegre. Csak reménykedni tudtunk abban, hogy szép időnk lesz, hisz a meteorológusok aznap délutánra erős lehűlést jósoltak. Szerencsénkre azonban mire Egerszegre értünk, kisütött a Nap.
Előzetes terveim alapján a kocsival az Interspar parkolóban akartam megállni, hiszen a város azon pontján fekszik, amerre Bagod és Zalalövő felé amúgy is el kellett volna mennünk. Meg aztán úgy voltam vele, hogy itt talán mégis csak biztonságosabb helyen hagyhatjuk az autót, mint mondjuk a bagodi vasútállomáson.
A bringákra felszereltük a táskákat, (nekem ez eléggé macerás, mivel sajnos se csomagtartóm, se "normális" konzolos kormánytáskám sincs), majd egy gyors reggeli után 8 órakor végre nyeregbe pattantunk. Jó tempóban haladtunk, így a vártnál hamarabb Bagodon találtuk magunkat. Tudtuk, hogy innen a régi vasúti töltésen egy jó minőségű kerékpárút vezet Zalalövőig, így már csak meg kellett keresnünk a régi vasút nyomvonalát.
Állítólag az iskola melletti utca levitt volna minket a bringaútra, de úgy látszik nem voltunk elég figyelmesek, mert simán elmentünk az iskola előtt, így csak a falu végén találtunk rá a valóban kifogástalan minőségű Zala-völgyi kerékpárútra.
A táj gyönyörű, a vasút pedig végig ott haladt mellettünk és a környékbeli, apró települések üde színfoltja volt a modern, térkővel borított új vasúti megálló. Az ezekhez vezető utak kereszteződéseinél figyelemfelkeltő lassítók vannak, amik ugyan - tény és való - sötétben is jól látszanak, de kicsit szűkösek, így aki pl. utánfutóval közlekedik, annak akár balesetveszélyesek is lehetnek.
Zalalövőn, a Szt. László király templommal átellenben van egy szép tér, ahol csináltunk néhány fényképet.
Rövid pihenőt követően Őriszentpéter felé folytattuk utunkat és Zalalövőt elhagyva beléptünk az Őrségi Nemzeti Park területére.
Csodálatosan szép, erdős részen kerekeztünk és öröm volt magunkba szívni a friss levegőt!
Az első, már Vas megyei település Pankasz volt, majd Nagyrákos következett. Itt éppen akkor jöttek ki lovasok az egyik mellékutcából, mikor mi odaértünk. Egy kanyarral arrébb pedig a község "fölött" egy magas töltésen ismét megpillantottuk a vasutat. Nem sokkal később elértünk az "Őrség fővárosának" is nevezett Őriszentpétert. Itt, a központban lévő körforgalom melletti parkban szintén tartottunk egy rövid pihenőt.
Innen a magyar-szlovén határ felé vettük utunkat.
Épphogy elhagytuk a várost, következett az első komolyabb emelkedő. A dombtetőre felérve ismét megpillantottuk a vasutat, ám ezúttal alattunk, egy mély völgy alján. Bajánsenyét elérve már félig Szlovéniában éreztük magunkat, hiszen a település végén ott álltak az egykori határállomás elhagyatott épületei.
Szlovéniában az első benyomásunk az volt, hogy bizony sokkal előrébb járnak, mint mi, magyarok. Az utak olyan simák, mint Ausztriában, sehol egy kátyú. Az útburkolati jeleket valószínűleg rendszeresen festhetik, hisz sehol sem voltak lekopva, az út széli műanyag fényvisszaverő cölöpök pedig sokkal sűrűbben vannak elhelyezve, mint nálunk.
Szóval, lenne még mit tanulnunk és a magyar illetékesek igazán átjárhatnának ide egy-egy tanulmányútra.
Az első szlovén település Hodos (Örihodos) volt és bizony az itteni házakon is meglátszik, hogy errefelé az emberek más életszínvonalon élnek. Szinte mindegyik ház szépen fel volt újítva, udvarukban pedig színes, térköves autóbeállók vannak.
Utunk ezen szakasza számomra nagyon kellemes volt. Jobbról-balról dombok voltak, mi viszont mégis sík területen, a Krka folyót átszelve kerekeztünk Gornji Petrovci (Péterhegy) felé. (A Krka, a Száva egyik mellékfolyója és a nagyobb szlovén folyók közé tartozik. Karsztforrásból ered és a Dolenjska /Alsó-Krajna/ régió turisztikai és horgászati központja. Felső szakaszán tufa-gátak alakultak ki, melynek következtében gyönyörű vízesések, zúgók jöttek létre.)
Csupán egy dolog aggasztott minket, hogy Magyarország felől igen csúnya felhők kezdtek gyülekezni.
Pétehegynél aztán elhagytuk a völgyet és elkezdtük megmászni a dombokon átvezető utat Kuzma városába. A Sulinci-i (Sándorvölgyi) dombtetőre felérve Misi észrevette az útszéli szedrest, majd pihenő gyanánt belevetettük magunkat, mint maci a málnásba. A szedrezés után nem sokáig örülhettünk a lejtőnek, mert máris jött az újabb, meg újabb emelkedő. Martinje (Magasfok) melletti dombtetőn egy tábla Magyarországot jelezte, mellette az erdőszélen pedig volt egy kis pihenőhely. Itt összetalálkoztunk egy fiatal magyar családdal, akik elmondták, hogy csak átruccantak egy kicsit, de nem igen akarnak beljebb menni az országba, mivel a kislányuknak nem csináltattak külön okmányokat. Rövid beszélgetésünk alatt aztán ismét bebizonyosodott, hogy mennyire kicsi a világ, hisz a házaspár hölgy tagja Lánycsókról származik és ismerte Misi feleségének az unokahúgát, illetve az én egykori osztálytársamat is.
Utunkat innen még nem Magyarország felé, hanem Kuzma, majd Ausztria irányába folytattuk. Nem sokkal a pihenőt elhagyva már végre tábla is jelezte, hogy kerékpárbarát úton haladunk (R7) - na, nem mintha eddig nem azon haladtunk volna, csak éppen tábla nem jelezte - és jött az első igazi lejtmenet, ami nem kevesebb, mint 17%-os(!) volt.
A 17-es számot meglátva engem elkapott a hév és egy traktort megelőzve gyorsan a lejtő alján találtam magam. Itt azonban észrevettem, hogy Misi nincs a hátam mögött, ezért félreálltam, hogy bevárjam és amíg vártam, csináltam gyorsan néhány fotót az előttem elterülő csodálatos völgyről. Időközben aztán a lassú jármű is leért a völgybe, amit még a domb tetején előztem meg, de Misit továbbra sem láttam közeledni. Először defektre gondoltam, majd arra, hogy talán jobban tenném, ha visszafordulnék és megnézném, mi történt vele? Már épp a bringám felé nyúltam, mikor végre megpillantottam. Mikor mellém ért, kérdezni akartam Tőle, hogy mi történt, Ő meg csak viccesen annyit mondott - "Szép kis túratárs az ilyen, aki vissza sem mászik a 17%-os emelkedőn, hogy megnézze, mi történt a barátjával!"
De nevetett - így tudtam, hogy nincs nagy baj és csak hülyéskedik velem -, aztán kibökte, hogy ne aggódjak, nincs semmi baj, csak még a dombtetőn megállt fényképezni.
Miután megbeszéltük, hogy mi is történt, begurultunk Kuzmába. A kuzmai templom előtt szintén megálltunk néhány kép erejéig, majd miután elindultunk a szlovén-osztrák határ felé, az útszéli jelzőtáblán egy igen csúnya, 18%-os(!) emelkedőt jelző számot láttunk.
Mindketten elkezdtünk nevetni, de mivel előttünk épp egy "montis csajszi" látszólag igen könnyedén pedálozott, nem adtuk fel és utána eredtünk. A lányról kiderült, hogy a következő kanyarban lévő házban lakott, így feltehetően nem először küzdött meg ezzel a heggyel.
Hamar felértünk aztán mi is a hegytetőre és azon tűnődtünk, hogy vajon a szlovéneknél a 18% ugyanannyi-e, mint nálunk, mert könnyebb volt, mint hittük. Itt tulajdonképpen átmehettünk volna már a sógorokhoz, csak épp az út visszakanyarodik egy másik völgy felé, hogy aztán már osztrák oldalon ismét meg kelljen mászni ugyanezt a hegyet. Persze erről az oldalról azért nem 18%-os!
Ausztriába a bonisdorfi határátkelőn keresztül léptünk be és bár útlevélvizsgálat a schengeni egyezmény szerint itt sincs, a határtól kb.100 méterre valószínűleg vámosok ellenőrizték az országba belépőket. Tőlünk ugyan nem kérték el az iratainkat, de mivel én forgolódtam fényképezés céljából, Misitől megkérdezték, hogy mit csinálok. Mikor melléjük értem én is, megnézték a kormánytáskámon lévő térképet. Mivel be volt rajzolva a tervezett útvonalunk, könnyen el tudtuk magyarázni, hogy Zalaegerszegről indultunk és két másik ország érintésével ugyanoda is fogunk érkezni. Ezután elismerően jó utat kívántak, mi pedig letérve a főútról, Neuhaus am Klausenbach (Vasdobra) felé vettük utunkat.
Vasdobrán aztán egy buszmegállóban elfogyasztottuk a jól megérdemelt ebédünket, ami két hazai szendvics volt, desszertnek meg néhány szem piskótatallért ettünk. Már épp indulni készültünk, mikor elkezdett cseperegni az eső. Szerencsénkre azonban néhány csepp után már el is állt, így nem kellett elővennünk az esőkabátokat.
Innen egy kisebb szerpentin következett, amin gyorsan elfogyott az összes maradék innivalóm, s mivel kutakkal ez idáig sem nagyon találkoztunk, kezdtem aggódni. Jennersdorf (Gyanafa) előtt nem sokkal, Windisch-Minihof nevű településen megpillantottam egy szökőkutat és Misinek mondtam, lesz ami lesz, én itt a biztonság kedvéért megtöltöm a kulacsaimat szökőkút vízzel. Ő ugyan megpróbált róla lebeszélni, hogy várjak még vele, mert nem a legbiztonságosabb ilyen vizet inni, de nem járt sikerrel. Mondtam neki, hogy úgyis csak végszükség esetén innék belőle, de mi van, ha még hosszú kilométereken keresztül nem találunk se kutat, se boltot? Szerencsémre azonban nem kellett felhasználnom, mert Jennersdorfot a Rábán keresztül hamar elértük és itt sikerült találnunk egy Aldit, ahol gyorsan vettük két üveg ásványvizet.
Miután átöntöttük a friss vizet kulacsainkba, Magyarország felé folytattuk utunkat. Egy tábla szerint a magyar határ innen már csak 16 km-re volt! Henndorfnál letértünk a főútról és egy csodálatosan szép hegyi mellékúton, Maria Bild-en keresztül áttekertünk Weichselbaum-ba (Budafalvára), ami már közvetlenül a magyar határ mentén található. Innen azonban nem lehet átjönni magyar területre, ezért tovább kellet mennünk Mogersdorfba (Nagyfalvára), amit egy igen rövid és keskeny - szerintünk viszonylag új - úttal összekötöttek Szentgotthárddal. Ezt csak abból gondoljuk, mert itt egy sima közúti közlekedési jelzőtáblán kívül semmiből sem lehet megállapítani, hogy az ember épp melyik ország területén tartózkodik.
Szentgotthárdon kerestünk egy pizzériát, de míg a pizzánkra vártunk, eleredt az eső. A felszolgáló lánytól megtudtuk, hogy itt már reggel óta folyamatosan, kisebb-nagyobb megszakításokkal esett, ám ez az aszfalton nem látszódott.
Miután megettük a pizzánkat, kénytelenek voltunk elővenni az esőkabátokat és úgy nekivágni utunk hátralevő részének.
Csörötnekre érve szerencsére az eső alábbhagyott, ám az esőkabátoktól egyelőre még nem szabadulhattunk. Erre azért is szükségünk volt, mert bár elkanyarodhattunk volna Őriszentpéter felé is, mi azonban a Rábán ismét átkelve Alsórönök felé haladva egy munkagép felhordta a sarat az aszfaltra és emiatt tiszta sárpöttyös lett a hátunk.
A 8-as számú főutat elérve Vasszentmihályon keresztül Gasztonyig forgalmas úton haladtunk, de Misi szerint Vasszentmihályt vétek lett volna kihagyni. Na, nem mintha olyan nagy benyomást tett volna ránk, de így legalább Misi elmondhatja, hogy van egy település Magyarországon, amit Róla neveztek el és járt is ott!
Gasztonynál végre letértünk a forgalmas főútról, helyette azonban egy elég rossz minőségű mellékúton kellett megközelítenünk Csákánydoroszlót. Innen Nádasd következett, majd itt keresztezve a 86-os utat, átkerekeztünk a 76-os út mentén található Hegyhátsálra.
Túránk utolsó szakaszát ismét főútvonalon tettük meg. Bár ez messze nem volt olyan forgalmas, mint a 8-as, azért Bagodra beérve nem tudtuk kihagyni a jó kis Zala-völgyi kerékpárutat, annál is inkább, mert kíváncsiak voltunk honnan indul, illetve Egerszeg felé hol végződik. Zalaegerszegre egyébként este 8-ra értünk vissza, így egy 12 órás "műszakot" követően 179 km-en, 920 m szintkülönbséget hagytunk a hátunk mögött!
Lejegyezte: Csiszár Gábor
Képek:
Bondor Mihály fotói megtekinthetők itt. Csiszár Gábor fotói megtekinthetők itt.
Bejegyzések
