Mottó: „Minden út hegynek fölfelé, széllel szemben vezet” (a Kerékpárosok Első Főtörvénye)
„A visszaút is” (a Főtörvény Első Posztulátuma)
Május 17-én hangulatos, élvezetes, könnyű túrában lehetett része annak, aki rábukkant a http://www.kerekparut.com/ a kiírásra, vagy ha azon kiválasztottak közé tartozott, akik meghívót kaptak.
Talán a legnagyobb kétely, hogy lesz-e elég hely a vonaton a cangának. Nem hogy föl lehet-e szuszakolni – a vasútikocsiépítő-mérnök minden alapot nélkülöző optimizmusát, ami szerint negyven centi széles búvónyílás mellmagasságú küszöbére 67 fok meredéllyel vezető lépcső túrakerékpár fölhelyezésére is való volna, évtizedes tapasztalataink okán nem igazán tudjuk osztani –, hanemhát tömegekre számítunk. Hiszen a honlap ismert, a túrakiírás profi hátteret sejtet, az idő jó és annak is ígértetik, más programokkal semminémű ütközés: mi kell még. De nem: a pécsi főpályaudvaron csakúgy, mint a csatlakozó szentlőrincin egyesegyedül gyürkőzünk neki a kocsiperonnak, és noha erőst megnéznek furcsaságunk okán, de végtére Sellyére pontosan fut be a vonat.
A sellyei Draskovich-kastély hangulatos falai közül indult túra hossza alig harminc kilométer volt, a mozgásban mért tizenegy és fél km/órás átlagsebesség még a pompás kerékpárosidőben sem izzasztotta agyon a résztvevőket – de hát éppenhogy nem teljesítménytúrán vagyunk. A cél, hogy a gyakori pihenőkön legyen figyelem a mondandót befogadni.
És mondandó van bőven. Elsőként Bogdásán, ahol Szatyor Győző polgármester, népi iparművész és vállalkozó hangulatos gatterszín-udvarán állunk meg, szemben az épülő hídon egy cigányforma, büszke fanyűvővel, aki a polgármesteri szavak után boldogan játszik alá a kékharisnya-érdeklődésnek, dicsekedve az átadott munkákkal. Azután a majd’ százhúsz kerékpáros fölcihelődik és amorf rajban rázúdul a közútra. Valamikor túrákat vezetett jobbik énünk elkomorul a hármasával-négyesével egymás mellett tekerő, jobbról-balról előzgető emberekből képződő két-három óriási, tömör boly káoszán, de a hajmeresztő alakzatot szemmel látható kultúrával abszolválja a környező falvak népe.
Egy faluval odébb viszont már korántsem sikersztorit mesél a falu első embere. Drávafok valamikori állomásépületével szemben, ahol letámasztjuk a gépeket, kocsma működik, a nap delelőn, néhányan rögtön fölfedezik a sörforrást. A zöm azonban fölcsapó örömmel köröz a pogácsástálak között, perceken belül sorrendet felállító mérlegelések kezdődnek. A feladat nem egyszerű, két-három tucatnyi tálon jobbnál jobb pogik. Az 571 lelket számláló falu lakóinak ajándéka annál is jobban esik, mert a szegénység itt kézzel foghatóan tömör.
A borúba hajló beszámolót a Duna-Dráva Nemzeti Park (DDNP) munkatársa szakítja félbe. Buchert Eszter a polgármester mellé penderül, és erősen tankönyvízű optimizmusát – nade ahol ilyen pogácsákat sütnek ilyen barátságos emberek, annak a falunak mégiscsak van valamije, amivel kezdeni tud valamit – valahogy mégis hitelessé és őszintévé teszi kislányos mosolya. Ő lesz aztán a főszereplője a következő tizenvalahány kilométernek. Előbb Felsőszentmártonba érünk, ahol a Mrtvicán tartott előadásával már a természeti környezet rukkol elő fő látványossággá.
A falu szélén a Dráva holtágához sétálunk le, ahol vizililiomot, vizitököt csodálhatunk, és megtudjuk, a holtág neve, Mrtvica, holtacskát jelent horvátul. Megtudjuk, hogy a DDNP komoly erőket mozgat meg azért, hogy a folyónak a szabályozás során levágott, lefűződő, majd lassan beerdősülő ágait megőrizzék ennek a folyamatnak az elején, mert ebben az állapotukban tud megélni bennük egy sor vízimadár, állat és növény. Attila, aki szintén a DDNP munkatársa, akinek hórihorgas alakját árnyként követi a fia, és aki valami elképzelhetetlen MTB-n teker velünk terepszín kezeslábasban (szolgálati járműben ilyent még nem láttunk: a kerékpárjának nemcsak a lánca, de még a racsnija is rozsdás), később, már a gáton kiépített kerékpárúton egyszercsak lerohan az ártéri oldalon, elfekteti balladai montiját, és lelkesen propagálja: itt találtunk egy ujjas hússzínű kosbort, óvatosan jöjjenek, ez az egy példány van belőle, itthagyom lefektetve a kerékpárt, hogy le ne tapossák. A következő jelenet Rejtő tollára méltó: százvalahány ember óvakodik le a gáton feltűnés nélkül túrakerékpáron, vigyázva, hogy a hüvelyknyi növényben kárt ne tegyen valahogy.
Révfalu az utolsó előtti állomásunk, egyik vezetőnk bizonytalanul mondja, talán két-három lakója van, de az épp fékező Csutorás Gyöngyi sebtében kijavítja: Révfalunak nincs már lakója, teljesen üdülőfalu. Bekanyarodik a boly a földúton. A valahai bokortelepülés-alaprajzot még úgy-ahogy mutató elrendezésben a házak egy részét kerítés védi, van leomlott, omlófélben lévő és ép porta, de a rózsadombi bunkóbarokk igézetében mészkőlappal törtvonalon kirakott rettenet is. A falu elhagyatott, ezen az órán senkivel sem találkozunk, és mégsem holtnak tűnik, hanem valami egészen különleges békességet áraszt. A zöldellő növények, a modern embernek már megfejthetetlen rend szerint álló házak, az időtlenség, a csönd a valószínűtlen napsütés alatt, amíg a százvalahány kerékpáros halk beszélgetésbe merülve átsuhan rajta – térben és időben áthelyeződni érzi magát az ember. Aztán a falu túlfelén visszatérünk a gát gerincén az aszfaltcsíkra, és onnan egyetlen jó iramban érünk Drávasztárán keresztül a hajókikötőbe, a Dráva partjára. Százvalahány kerékpár támasztódik fára, földre, sztenderre, a sörpadokon és a füvön helyet keres magának a társaság, hogy azután majd Drávaiványin át, megcsodálva füstös konyhát és festett fakazettás templommennyezetet, elismeréssel adózva a hangulatos és hasznos kerékpáros és turista bázisnak – kincsek között élünk – visszaérjen a Draskovich-kastély falai közé.
De itt a Dráva-parton megpihenni jó, alkalmi beszélgető csoportok alakulnak, megváltódik a világ. Sörsátor alatt hatalmas kondérok, halászlé vár a megfáradt vándorokra, akik jóleső meglepetéssel fedezik föl a rétest és a fánkot. Megfejtődik a nagy titok, ami egész idáig ott motozott bennünk, hogy lehet ennyi embernek úgy adni halászlét, hogy mindnek jusson leve is és húsa is – külön kondérból merik a hal húsát. De mekkorát – még nem láttunk akkora hazai halat, amekkorából ilyen szeletek kikerülhettek volna. A polgármesteri köszöntő – erősítő ide, hála oda – már az ebédelő tömeg zsivajába fúl.
A PTKK idei évadnyitóján Arató Csongor előadása épp erről szólt. Kerékpáros turizmusról szólva ő az ökoturizmus szót használja, ami 1. a környezetért felelősséget vállaló turizmus 2. a megóvásra érdemes természeti területeken 3. a helyi népesség előnyökhöz juttatásával. Bőven adatolva vezeti le, hogy a háromból kettő megléte erős alap a harmadik felépítéséhez. A kerékpáros csekély környezetterheléssel, csöndben és könnyedén közelíti meg a célt. A megóvásra érdemes – tegyük hozzá, messze nem csak természeti, de építészeti, kulturális értékeket is fölvonultató – terület adott: kincsek között élünk, vallja a túraszervező, és büszkén igyekszik megmutatni kincseit. A cél, a legfőbb cél a harmadik: a helyiek előnyökhöz juttatása. Iván bá’, Csongor vagy tíz éve elkezdte bejárni a Dráva-töltést, eljutottak Grazig, az ottani bringásokkal újra (egy szakaszon szlovénekkel is), a graziak adták a projekt nevét s lám, lőn projekt: bekapcsolódott a hivatal, fölneszeltek és pályáztak a falvak. Mára a Három folyó kerékpros túraútvonal, ha nem is kész, de kikerülhetetlen, élő, lüktető valóság.
Simor Árpád
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése