Túravezető: Miklovich Csilla
A túra útvonala GPS részére gdb formátumban letölthető itt.
Műholdfelvételről megtekinthető itt.
Garmin Connect itt.
A következő szakaszunknál kicsit előre ugrottunk a térképen. Talán ez volt az utolsó egy napos túránk. Nem is baj, mert az ottalvósok mindig hangulatosabbak és kicsit lazább is a tempó.
Az időjárás szeszélyes volt az indulás előtt (fagy, csapadék, napsütés), ezért nem tudtuk, hogy mi várható a túranapra. Nagyon reménykedtem, hogy az égiek kegyesek lesznek hozzánk.
Az indulás előtti napon már újból több élet volt a facebook oldalon ebből látom, hogy már mindenki készülődik. Soroltátok, hogy mi ne maradjon otthon, hát persze hogy pár dolog elmaradt.
Már figyeltem egy ideje a túrázókat akik túrabottal járják a terepet és nem tudtam eldönteni, hogy nekem szükségem van-e botra vagy sem. Gondoltam ez a szakasz jó lesz a kísérletezésre. Nagy beruházást nem terveztem, ezért a sífutó botot készítettem a kocsiba.
Reggel korán indultunk, mert már az utazásra is kell időt szánni és persze gondolni kell arra is, hogy igen korán sötétedik. Az idő reggel nekem nem volt túl barátságos. Síkos út, köd félútig és persze útálok vezetni. Simonfára időben érkeztünk ahhoz, hogy még összeszedjük a cuccokat, szerelvényt igazítsunk és indulhatunk a buszmegállóba, mert ez a település lesz a cél innen még el kell érni a túra kezdő településére Kaposmérőre.
Barátkoztam a síbotokkal míg a faluban haladtunk, de kb. 5 perc elég volt, hogy kiderüljön nekem rendkívül útban vannak. Nincs szabad kezem és mindig rossz helyen vannak a botok. Azt hiszem, még adok magamnak jó pár évet, amíg újból kipróbálom, gyorsan megszabadultam tőlük.
Az időzítésünk nagyon jó volt, mert a buszra nem kellett várni. Szerintem a sofőr kicsit meglepődött, hogy mit keres ennyi ember (11-en voltunk) ilyen korán ezen a vidéken, olyan volt, mintha különjáratunk lenne, csak mi szálltunk fel.
Kaposvárig mentünk és a menetrend szerint 5 percünk sem volt a csatlakozásig. Reménykedtem, hogy a Kapos Volán pontosan közlekedik. Úgy volt. Nagyon pontosan beért az állomásra, de a menetrend viszont pontatlanul volt az interneten és az állomáson mást mondott a hangosbeszélő, más volt kiírva a váróteremben és mást mutatott a megállóhelyen az elektronikus információ. Szerintem egy japán tömegközlekedési társaságnál már mindenkit főbe lőttek volna, ha ilyen előfordul. Itt csak nekünk volt kicsit kellemetlen, de 30 perc várakozás után már utazhattunk is.
Kaposmérőn rögtön a leszállás után ott volt a kocsma, ahol az első pecsétünket beszereztük és indultunk is ki a faluból. Amint kicsit beton mentesebb szakaszra értünk elkészítettük a csoportképet és megkezdtük a túrát. Itt még azt hittem, hogy szép lesz a vidék, mert rögtön két tó között vezetett az utunk, a távolban korcsolyáztak és már nincs beton. A Mecsekhez szokott túrázónak azért ez a környezet nem olyan élvezetes. Még jó hogy kicsit dimbes-dombos (mi lehet az Alföldön?).
Az első település Kaposdada volt, olyan kihalt faluszerűség, de lehet, hogy csak én éreztem így. Aztán a dadai tanyák és persze szántóföld minden mennyiségben.
Persze hó is volt, de én rosszabbra számítottam. Szerencsére meg volt fagyva a talaj és így nem kellett sarat dagasztani.
A fényképeket nézegetve úgy érzem igen hamar elérkeztünk Szenna fölé. A falura lenézve olyan volt mintha egy ipartelepülés lenne, mert betakarta a füst vagy a köd. Itt fent az még nem derült ki, hogy mi ült rá a településre.
Szennán reménykedtem, hogy valami szép pecsétre szert tehetek. Csalódnom kellett. A skanzenben egy mogorva bácsi közölte, hogy neki semmilyen pecsétje nincs és elküldött minket a kocsmába vagy a boltba. A bolt jó lett nekünk kaptunk egy ronda pecsétet, de nem válogatok majd talán egyszer lesz valami csinos lenyomat is a füzetemben. Itt kicsit napozgattunk, mert ha még nem említettem, akkor most mondom, hogy igen jó időnk lett.
A faluban még megnéztük Zóka Peti Lidi néni talpas házát kívülről és indultunk tovább, ha jól emlékszem betonon. Nem szeretek betonon gyalogolni. És aztán megint szántóföld. Már vágytam egy kis erdőre, hát ehhez vagyunk szokva.
Aztán a kívánságom teljesült. Erdő, forrás, híd minden volt ami kell egy túrázónak aztán pár lépés (jó pár) és Patcára értünk. Ez a település és környéke is inkább az autós kirándulóknak kedvező, mert megint csak dimb-domb szántóföld semmi mi szemnek szépség.
Szilvásszentmárton előtt egy szurdokba értünk ami havas jeges volt végig. Autóval szerintem járhatatlan, de mi sikeresen leereszkedtünk a faluba. R. Laca ötvözve a síelést a korcsolyázással vakmerőbben közlekedett mint mi, de neki sem sikerült elesnie.
Ha még nem említettem a havas síkos utak ellenére nem volt olyan esek-kelek a túra. A múltkori sáros szakaszon sokkal többet estünk, mint most. Talán óvatosabbak voltunk?
Szilvásszentmártonról Zselickisfaludig betonon mentünk, nem egy élmény. Nekem talán annyiban, hogy Zselickisfaludon tavaly voltam, de ha a Laca nem segít én bizony nem ismerem fel. Így is igen sokat kellett mesélnie, mire az emlékezetem mélyéről előjöttek az élmények, de mikor elkaptam a fonalat, akkor már minden megvolt (túra, szánkózás, jelmezes-táncos buli, ónos eső, stb).
A pecsételő hely a Vándor kulcsosház kerítésénél található. Itt adminisztráltunk, ettünk, fényképezkedtünk és kicsit nosztalgiáztunk.
Egy szurdokon keresztül tovább indultunk és mikor kiértünk megint dimb-domb szántóföld. Kicsit unalmas volt, ezért Sz. Péterrel elütöttük az időt egy kis játékos fényképezéssel.
Az már jó, hogy nem betonon megyünk. Elértünk egy pihenőhelyhez K. Balázs fotóin látom, hogy Milleniumi emlékhársas a neve. Én elhiszem neki. Itt a fiúk ládáztak, mert azt nem hagynák ki soha, a többiek pedig kicsit pihentek, ettek.
Ez a vidék nincs olyan jól ellátva forrásokkal, mint ahogy a Mecsek, ezért már elég rosszul álltunk folyadékkal. Szerencsére Kardosfán volt egy jó kis hotel itt mindenki megtöltötte a kulacsát és indulás tovább.
Messziről láttunk egy kilátót, ami csak kicsit van távol a kék útvonalától, gondoltuk felmászunk és körbenézünk a vidéken.
Nem sikerült megmásznunk. Ez egy elkészült kilátó, de még nem használható. Szerintem még neve sincs. Elég szépre sikeredett, de a környezete még építési terület. (A Zselici Csillagos Égbolt Park látogatóközpontja létesül itt. A szerk.) Ötleteltünk kicsit, hogy megmásszuk-e, de féltünk a biztonsági őrtől, ezért nem kockáztattunk, mert a kilátóból nincs hova meglógni, ha észreveszi a csínyt.
Visszamentünk az utunkra Ropoly felé, természetesen betonon. Lehet hogy nem is baj, mert a környékbeli erdőkben nagyon lövöldöztek a vadászok. Találkoztunk kék túrázókkal, ami számomra igen nagy meglepetés volt, mert úgy gondoltam, hogy ilyen lehetetlen időben nem sokan mászkálnak ezen a szakaszon. Lehet hogy több „őrült” van, mint képzeltem?
Ez a Ropoly környék olyan favágós, erdészes vidék, mert az emléktáblák, pihenőhelyek mind arról szóltak, hogy itt versenyek, meg oktatások folynak.
Végre ismét egy kis terepgyaloglás olyan erdős vidéken ez már kicsit barátságosabb volt. Itt Lacát kicsit elveszítettük, de hamar megkerült és mentünk tovább egy mocsaras, szottyos területen. Még szerencse, hogy itt még világos volt és elég zsombékos ahhoz, hogy száraz lábbal átkeljünk. Pölöskei rétnek nevezik ami nyáron biztosan igaz, de most inkább Pölöskei mocsár volt.
A rét után ismét erdő és itt már kezdett ránk sötétedni. Sokáig nem világítottunk, de mikor kiértünk az országútra itt már fontos volt a lámpa, hogy a gépjárművek időben észre vegyenek.
Simonfán minden kocsi megvolt. Útközben Sz.Péterrel megegyeztem, hogy vezet Szentlőrincig. Ez nekem igen nagy kedvezmény volt, mert rendkívül fáradt voltam konkrétan hulla fáradt.
Lazulhattam a meleg autóban és csak hallgattunk, mert szerintem nem csak én fáradtam el (remélem).
Biztonsággal hazaértünk és még a beígért ónos eső is elmaradt.
Még szerencse, hogy van egy vasárnap amikor regenerálódhatok, hogy hétfőn már fitten kezdjem a melót.
Ha úgy tűnik a túra leírásból, hogy nem élveztem a napot, akkor rosszul írtam meg. Nagyon jó volt ismét gyalogolni, együtt lenni, élvezni a jó időt és jókat beszélgetni. A táj viszont közelében nincs az általunk megszokott Mecsekhez.
Lejegyezte: Miklovich Csilla
(Nem szabad elfelejtenünk, hogy óriási szerencsénk van nekünk pécsieknek a Mecsekkel, a házi hegyünkkel. A további út során nem szabad elvárnunk, hogy folyamatosan hasonló látványban legyen részünk. A dombvidék is szép tud lenni. Ez a Zselic, ez ilyen. Nincsenek magas ormok, nincsen sok forrás. Szintet sokat össze lehet szedni az út során. Lesz még sok ilyen szakasz, lásd meg ennek is a szépségét! Lejegyezte: Keményfi Balázs)
Képek:
Keményfi Balázs fotói
Nagy Balázs fotói
.
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése